Az első tömeggyártásra szánt, napelemmel működő autót az Aptera Motors mutatta be, 2020. december 4-én. A futurisztikus külsővel rendelkező, három kerekű, kétszemélyes autó, a napelemmel tárolt energiával akár 70 kilométert is megtehet, ezután – ha hosszabb az útja – elektromos motorja segítségével tud tovább menni. Áramvonalas felépítésének köszönhetően alacsony a légellenállása, 3,5 másodperc alatt gyorsul fel 96 km/órára, végsebessége 177 km/óra. Mivel a COVID járvány miatt a gyártási folyamat lelassult, a napelemes autó csak 2023-2024 körül lesz elérhető. Aki szeretne egy ilyen járművet, a vállalat honlapján tudja megrendelni, azonban meglehetősen sokba kerül, az alapmodellért 25 900 dollárt, a csúcsmodellért 50 700 dollárt kell fizetnie.

Az első tömeggyártásra szánt, napelemmel működő autót az Aptera Motors mutatta be 2020. december 4-én. (Kép innen) 

Az első trambulint George Nissen amerikai tornász és feltaláló alkotta meg 1934-ben. Nissen 1930-ban, 16 évesen, látott egy cirkuszi előadást, ami nagy hatással volt rá. Az ifjú tornásznak az jutott eszébe, hogy jó lenne egy olyan szerkezet, aminek a segítségével magasra lehetne ugrani és mutatványokat végrehajtani. A szülei garázsában kezdett el dolgozni az eszközön, eleinte még a saját ágyát is szétszedte, hogy kipróbálhassa mennyire terhelhető. 1934-ben az Iowai Egyetem tornaedzője, Larry Griswald segítségét kérte, a hasznos tanácsoknak köszönhetően Nissen megépítette az első használható prototípust, gumibelsőből, vászonból és sarokvasból. Nissen tovább fejlesztette a trambulint, (a gumialkatrészeket fémrúgókra cserélte) és 1937-ben két barátjával bejárta az Egyesült Államokat és Mexikót, hogy fesztiválokon, bemutatókon népszerűsítse az eszközt. A trambulin sokak tetszését elnyerte, ezért Nissen 1941-ben céget alapított és elkezdte a gyártását. A találmány egyre inkább előtérbe került, a második világháborúban a pilóták kiképzésére használta az USA hadserege, néhány évvel később pedig NASA is igénybe vette, hogy felkészítse az űrutazásra az asztronautákat. A trambulinozást 1962-ben a Nemzetközi Torna Szövetség hivatalos sportágként ismerte el, de George Nissen még azt is megérhette, hogy 2000-ben az olimpiai számok közé is bekerült. George Nissen 2010. április 7-én hunyt el San Diegoban, 96 éves volt.

Az első trambulint George Nissen (1914-2010) amerikai tornász és feltaláló alkotta meg 1934-ben. (Kép innen)

Az első európai napelemes rendszert 1982-ben telepítették a Dél-Svájci Alkalmazott Tudományok és Művészetek Egyetemének (ma SUPSI PVLab) tetejére. A TISO-10 (Ticino Solare) nevű kiserőmű 288 darab modulból áll, melyeket az Arco Solar gyártott és 37 wattos névleges teljesítményre képesek. Az eddig eltelt évtizedek alatt csak rövidebb megszakításokra került sor a működésében, a szükséges inverter cseréje miatt. Erre eddig háromszor volt példa, 1992-ben, 2003-ban és 2010-ben. Az erőművet 2017-ben megvizsgálták és megállapították, hogy a modulok 73%-a 13%-ot, 21,5%-a 21%-ot vesztett a teljesítményéből 35 év alatt, körülbelül 5%-uk pedig meghibásodott. A szakemberek arra is kitértek jelentésükben, hogy a kimutatott eredmények alapján nem feltétlenül lehet következtetni a ma gyártott napelemek várható élettartamára, de egy jól karbantartott rendszer üzemideje akár meghaladhatja a 40 évet is.

Az első európai napelemes rendszert 1982-ben telepítették a Dél-Svájci Alkalmazott Tudományok és Művészetek Egyetemének tetejére, 288 modulból áll és már 40 éve működik. (Kép innen)

Az első ugrálóvárat John Scurlock gépészmérnök készítette 1959-ben, az amerikai Shreveportban. Scurlock állami megbízásból olyan felfújható szerkezetek fejlesztésén dolgozott, amelyekkel nagyobb felületeket, például úszómedencéket, teniszpályákat lehetett lefedni. A munkálatok során megfigyelte, hogy kollégái milyen vidáman ugrálnak az eszközön és eszébe jutott, hogy a találmányát akár szórakozás céljából is lehetne használni. Így született meg az első ugrálóvár, melynek még nem volt se oldala, se teteje. Scurlock még évekig tökéletesítette szerkezetét, majd 1968-ban feleségével céget alapított New Orleansban, mely felfújható játékok, köztük ugrálóvárak bérbeadásával is foglalkozott. Scurlock ugrálóvára eleinte azért nem rendelkezett tetővel és falakkal, mert az túlmelegedett volna. 1974-ben viszont sikerült megoldani a problémát, a termék ekkor nyerte el a maihoz hasonló formáját. 1986-ban John Scurlock fia, Frank Scurlock vette át a céget. A kölcsönző szolgáltatást az USA teljes területére kiterjesztette és a Louisiana-i Metairie-ben megalapította az első beltéri felfújható élményparkot Fun Factory néven. Az ugrálóvár az 1990-es évekre hódította meg a világot, a mai napig örömteli kikapcsolódás a gyerekek számára.

Az első ugrálóvárat John Scurlock gépészmérnök készítette 1959-ben, az amerikai Shreveport-ban. (Kép innen)

A magyar atlétika első olimpiai bajnoka, Bauer Rudolf, Budapesten született 1879. január 2-án. Gyerekkora óta sportolt, 1895 és 1898 között a Budapesti Torna Clubnál versenyzett, birkózott, atletizált, evezett és futballozott. 1898-tól jogot hallgatott a Budapesti Tudományegyetem, 1899-től pedig a Magyaróvári Gazdasági Akadémián tanult, ahol az Akadémiai Atlétikai Klub ifjúsági elnökévé választották. 1900-ban, a párizsi olimpián újfajta dobótechnikájának köszönhetően olimpiai bajnok lett diszkoszvetésben. Ezen az olimpián nem osztottak érmeket a versenyzőknek, Bauer egy míves, ezüst cukortartót kapott jutalmul. Miután hazatért, 1901-ben megalapította a Pannóniai Evezős Klubot és még két évig versenyzett egy evezős nyolcas tagjaként. A Magyaróvári Gazdasági Akadémia elvégzését követően Sósér-pusztára költözött és gazdálkodni kezdett. 1905-ben családot alapított, két lánya és egy fia született. Részt vett az első világháborúban, 1914 és 1916 között a szerbiai harctéren küzdött. Bauer Rudolf 1932. november 9-én hunyt el szívelégtelenségben, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

A magyar atlétika első olimpiai bajnoka, Bauer Rudolf (1879-1932), 1900-ban, a párizsi olimpián aratott diadalt diszkoszvetésben. (Kép innen)

Az első női oknyomozó újságíró, Nellie Bly, 1864. május 5-én született Elizabeth Cochran néven, a pennsylvaniai Cochran's Millsben. Édesapja, Michael Cochran korai halála miatt édesanyja újraházasodott, de kapcsolatuk nem alakult jól és elváltak. A család nehéz anyagi körülményei miatt Nellie-nek ott kellett hagynia az iskolát, ezért 1880-ban munkába állt, a Pittsburgh Dispatch-nál lett újságíró. Eleinte írásai a hétköznapi életről szóltak, de nem sokkal később Nellie Bly álnéven már komolyabb témákkal is foglalkozott, például a női jogokkal. Szeretett volna tovább fejlődni szakmailag, ezért 1887-ben New Yorkba költözött és Joseph Pulitzer lapjánál, a New York Worldnél folytatta az írást. Itt különleges feladattal bízták meg, be kellett jutnia a Blackwell-szigeten (ma Roosevelt-szigeten) lévő női elmegyógyintézetbe, hogy kiderítse milyen ott a betegellátás. Nellie Bly őrültnek tettette magát és sikerült bekerülnie az intézménybe. Nellie megdöbbentően rossznak találta a körülményeket, 1600 betegre 16 orvos jutott, a víz ihatatlan és koszos, az étel ehetetlen volt. Miután tíz nap múlva kijutott, cikket írt az ott tapasztaltakról, amivel hatalmas médiaszenzációt keltett. Két évvel később Nellie, mivel szerette Jules Verne regényeit, elhatározta, hogy körbeutazza a világot. Útja 72 napig tartott, 1890-ben könyvben írta le kalandjait 72 nap alatt a Föld körül címmel. 1895-ben hozzáment egy 42 évvel idősebb iparmágnáshoz, Robert Seamanhoz és felhagyott az újságírással. Miután férje 1904-ben meghalt, átvette acéleszközöket gyártó cégét, ami néhány évvel később csődbe ment. 1913-ban visszatért az újságíráshoz, az első világháború idején haditudósító volt, 1919-től pedig a The Evening Journalnél tanácsadó rovatot vezetett. Nellie Bly 1922. január 27-én hunyt el tüdőgyulladásban, 56 évesen.

Az első női oknyomozó újságíró, Nellie Bly (1864-1922), őrültnek tettette magát, hogy bejusson egy női elmegyógyintézetbe, hogy kiderítse milyen ott a betegellátás. (Kép innen)

Az első kísérleti kínai űrállomást, a Tienkung–1-et, 2011. szeptember 29-én állították pályára. Kína azért épített saját állomást, mert az USA elutasította, hogy helyet kapjon a Nemzetközi Űrállomáson, mivel nem szerette volna megosztani vele a technológiáját. A 10,4 méter hosszú, 3,35 méter átmérőjű Tienkung–1-et 2 éves működésre tervezték. A Tienkung–1-nek két fontos célja volt, az egyik, hogy űrlaboratóriumként használják, a másik, hogy megközelítési és dokkolási feladatokat hajtsanak végre vele. Az állomáshoz három űrhajó is csatlakozott, 2011-ben a Sencsou–8, 2012-ben a Sencsou–9 és 2013-ban Sencsou–11. Az Tienkung–1-en műszaki, élettani és orvosi kísérleteket végeztek. A fedélzeten, az eszközök mellett, két alvófülke kapott helyet, a mellékhelység és a konyha, a hozzá kapcsolódó űrhajóban volt. A Tienkung–1-et 2013-ban készenléti állapotba kapcsolták és földkörüli pályán hagyták, hogy adatokat szolgáltasson a szakemberek számára. A Tienkung–1-el 2016-ban szakadt meg a kapcsolat, az állomás 2018. április 2-án belépett a Föld légkörébe és megsemmisült. Kína jelenleg az első hosszútávú használatra alkalmas űrállomásának megépítésén dolgozik, a Tienkung központi modulját 2021. április 29-én bocsátották fel, a tervek szerint 2022 végén lesznek kész a munkálatokkal.

Az első kísérleti kínai űrállomást, a Tienkung–1-et, 2011. szeptember 29-én állították pályára és 2013-ig használták. (Kép innen)

Az első ember, aki vonatbalestben halt meg, William Huskisson brit parlamenti képviselő volt, 1830. szeptember 15-én, a Liverpool-Manchester vasútvonal átadásának napján. William Huskisson, az egykori pénzügyminiszter és hadügyminiszter, díszvendégként vett részt az eseményen. A Parkside állomás közelében, az őt szállító vonat megállt és néhány utassal együtt - a személyzet biztonsági figyelmeztetése ellenére - leszállt, hogy körülnézzen. Huskisson odalépett a brit miniszterelnök, Arthur Wellesley, Wellington hercege kocsijához, mert rendezni szerette volna vele egy korábbi nézeteltérésüket. Konfliktusuk abból adódott, hogy Wellesley nem értett egyet Huskisson szabadkereskedelmi doktrínájával, mely engedélyezte, hogy a brit gyarmatok más országokkal is kereskedhessenek. A két férfi kibékült és kezet fogtak, de Huskisson nem vette észre a másik pályán haladó Rocket gőzmozdonyt és az elgázolta őt. William Huskisson súlyosan megsérült, azonnal kórházba szállították, de életét már nem tudták megmenteni.

Az első ember, aki vonatbalestben halt meg, William Huskisson (1770-1830) brit parlamenti képviselő volt, 1830. szeptember 15-én, a Liverpool-Manchester vasútvonal átadásának napján. (Kép innen)

Az első ismert fénykép New Yorkról, 1848. októberben készült. A fotóra 2008-ban figyeltek fel egy New England-i aukciós ház árverésén. A felvételen egy dombtetőn álló fehér házat és annak parkját kapták lencsevégre. Nem tudjuk ki örökítette meg, a fotós egy bőrtokba helyezte a fényképet és egy levelet is mellékelt hozzá, melyet L.B. monogrammal írt alá. A levél arról tájékoztatott, hogyan és mikor készült a dagerrotípia. A leírt információk a helyszín megállapításában is sokat segítettek a szakértőknek, a fényképen a Broadway folytatása, a Bloomingdale Road látható, mely ma az Upper West Side területén található. A fotó azért is különleges, mert szabadtéren készült, ez elég ritka volt abban az időben, mert a változó időjárási viszonyok miatt kevés jó minőségű dagerrotípia született. A fényképet New Englandből Manhattanbe vitték, ahol a Sotheby’s 2009-ben árverésre bocsátotta. A felvételt Jennifer és Billy Frist műgyűjtők vásárolták meg 62500 dollárért.

Az első ismert fénykép New Yorkról, 1848. októberben készült, nem tudni ki örökítette meg. (Kép innen)

Az első magyart, aki vakvezető kutyakiképző iskolát alapított, Ritnovszky Jánosnak hívják. 1931-ben született Nagykátán. A szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumban végezte tanulmányait. 1952. szeptember 18-án katonai szolgálat közben baleset érte, felrobbant mellette egy akna, melynek következtében elvesztette bal karját és a látását. Kilenc hónapot töltött kórházban, utána a Vakok Intézetébe került. A hallása és az egyensúly érzéke is károsodott, ezért nehezen tudott egyedül közlekedni, gyakran érte baleset. Mivel ekkor még nem voltak vakvezető kutyák Magyarországon, német szakirodalom segítségével megtanulta, hogyan képezze ki az állatokat. Ezután már aktívabban tudott élni, 1961-ben megírta a Vakvezető kutya kiképzése című könyvét, az 1970-es években pedig lediplomázott szociológiából, filozófiából, esztétikából és pedagógiából. Ritnovszky János az 1956-os Forradalmi Bizottságban betöltött szerepe miatt, hosszú ideig nem valósíthatta meg terveit. Csak évtizedekkel később, 1976-ban tudta megalapítani a Vakvezető kutya- Kiképző Iskolát, mely 1978-tól a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) részeként működik. Bár az iskolát többször is megpróbálták bezáratni, a mai napig létezik MVGYOSZ Vakvezetőkutya-kiképző Központ néven. Mivel Ritnovszky János élete során azon dolgozott, hogy segítse sorstársait, több elismerésben is részesült. 2006-ban az 1956-os szabadságharcos tevékenységéért vitézzé és a Szent György Lovagrend tagjaként lovaggá avatták, megkapta az arany babérkoszorús Mesterkiképző címet és Lui Braille aranyérmet, 2020-ban pedig Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki.

Az első magyart, aki vakvezető kutyakiképző iskolát alapított, Ritnovszky Jánosnak (1931-) hívják. (Kép innen)